Álom

"Anyám azt mondta, a megölt kisgyerekek ott sírnak az asszonyok álmaiban, s nem tudja az anya megszoptatni őket. Én nem öltem meg őket, maguktól mentek el, mégis sírnak az álmaimban."

Május 28.
Arra ébredtem hajnali 4-kor, hogy zokogok..párnámból csavarni lehetett lelkem vérét.. Fájt, nagyon fájt..de nem tudtam mit érzek valójában.. Majd lassan, apránként felidéződött álmom minden apró részlete. Nem álom volt, megtörtént..és ismét átéltem, mint február óta oly sokszor. A nappalok eltelnek, gondolatait az ember igyekszik szabályozni, de éjszaka, ebben a határtalan világban az érzelmek szabad útra kelnek, nincs semmi, mi megálljt parancsolhatna nekik. Rád támadnak, megölnek, kiszívják energiádat és Te ott maradsz gyengén, megsebezve. Mikor a nap első sugarait vetíti az égre, új remények és tervek szövődnek, Te már feladtad..
Hol van a boldogság, amit az élettől kaptam? Hogy tűnhet el egyik pillanatról a másikra? Hogyan lehetséges, hogy ma még életem áldoznám valakiért, másnap pedig nem érzek semmit? semmit... furcsa üresség ez, rosszabb, mint a gyűlölet, a sajnálat, a harag.. Lenne inkább bármi, mint semmi. Nem tudok ezzel a hatalmas, tátongó lyukkal mit kezdeni..

Február 8.
Korán ébredtem.. Tudtam, hogy csak pár nap és hallhatom végre az én egyetlen picikém szívverését. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy bár másoknál sokáig észre sem lehet venni jó pár hónapig a gömbölyödő pocakot, addig nekem a második hónap végén már nem ért össze a nadrágom. Boldog voltam, leírhatatlanul boldog. Tudtam, hogy 2-3 hét és otthon leszek, a saját országomban, gyermekem édesapjával. Mindketten boldogok voltunk. Úgy éreztem, különös kapcsolat van közöttünk..bizonyára, minden édesanya így érzi.. Esténként verseket olvastam, énekeltem Neki. Tudom, hogy értette minden szavam, hogy érezte, mennyire szeretem, hogy a legfontosabb lett a világon.
Most mégis gyötör a lelkiismeretem..talán mégsem volt ez elég..nem szerettem eléggé.

Délután egyre erősebb görcsöket éreztem, lepihentem, de nem javult.. Tudtam, hogy baj van.. Segítséget hívtam, hogy a hegyről levigyenek a kórházba, miközben egy kolléganőm segített pár dolgot összepakolni, ha esetleg bent kéne maradnom. Bementem a fürdőszobába és hatalmas fájdalmat éreztem, hirtelen elöntött a vér.. A kicsi a világra jött ott..csak ültem és néztem.. most is látom pici kezét és lábát...
Ami eddig a testemben volt, azt a kezemben tartottam.
Tudatosult bennem, hogy nincs visszaút, ami megtörtént, jóvátehetetlenül elvégeztetett. Azt hiszem valami megszakadt, talán sokkot kaptam, mert nem emlékszem már semmire, csak arra, hogy a kórházban vizsgálnak és az orvos annyit mond: Es tut mir leid... hallottam világosan az orvos mondatát, meghalt a babám –, de nem fogtam fel, álmodom talán, egyáltalán, én vagyok az, aki ezt álmodja, vagy engem álmodik valaki? Ködfátyol borult rám, és ezen keresztül hallottam az orvos záporozó kérdéseit: Egészségesen élt? Milyen káros szenvedélye van? Mennyi alkoholt fogyasztott? Minden egyes kérdése, mint rám meredő ujj, vádolt bűnömért, amelyet még mindig nem tudattak velem, hogy valójában mi is az. Válaszolgattam tompán, erőtlenül hatoltak át a szavaim a ködön át..
3 napig voltam kórházban, anélkül, hogy bárki is meglátogatott volna, 2 napig megállás nélkül zokogtam, egészen a műtétig. Az altatásból felébredve úgy éreztem...ha arról a fájdalomról kellene beszélnem… nem tudok…mert fizikailag teljesen érzéstelenítve voltam…de a lelkem meghatározhatatlan zokogásba kezdett…eltört…szétszakadt… Elvesztettem egy részemet és átéltem a fájdalom nélküli fájdalmat…Borzalom volt. Nem sírtam többet,csendben tűrtem..

A kórházat elhagyva megkezdődött egy folyamat..nevezzük gyásznak. Ott álltam kiüresedve, meglopva a testem és a lelkem, és nem volt egy lény a földön, aki törődött volna a fájdalmammal. Az anyám egy mondattal elintézte a történteket: Minek kellett ez?Megérdemelted.
A környezetem közönye és érzéketlensége arra kényszerített, hogy elzárjam minden érzésemet. Nem ejtek róla szót, nem sírok és ami számomra a legrosszabb, hogy nem engedtem el..

Azóta haza jöttem és a párom sincs már mellettem..talán hibáztat..de biztosan nem annyira, mint amennyire én magamat..


Nagyon sokszor felteszem magamban a kérdést, mit kezdjek ezzel a hatalmas ürességgel, ami itt maradt, és tátong az életem felett, hiszen azzal, hogy Ő nincs, nem csak Ő szűnt meg ide lent létezni, de megszűnt a Család fogalma, a Szerelemé, az Otthoné. Mindent vitt. Elvitte magával.

Azt hiszem már túl vagyok a gyász fokozatain, amelyeken át kell haladni és érezni...sírás, tagadás, düh, ordítás.. Még egyetlen dolog van a számomra..az elengedés.. Nem a felejtés, mert a Ő bent van mélyen..a szívemben..a fájdalom és a gyász pedig a mindennapokban, ha más gyermekét látom, vagy ha csak egy óvatlan pillanatban a múlt emlékei megrohamoznak..

Csak az éjszakák..az álmok olyan nehezek...