.. egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás találkozom Valakivel, aki mindazt a férfi erényt megtestesíti számomra amire eddig valaha is vágytam. Aki rövid idő alatt arra késztet, anélkül, hogy Ő maga tudná, hogy őszinte legyek, hogy ne játsszak szerepet, elég magamat adnom. Akivel beszélgethetek úgy, mint saját magammal...
Valaki, akit nem csak a testem érdekel, hanem mindaz, ami velem történik. Aki ösztönöz a gondolkodásra, az új befogadására, a továbblépésre. Aki gyönyörűnek lát, értékesnek, miközben én sosem hittem volna ezt magamról.

Akkor is Rá gondolok amikor a távolság elválaszt Tőle. Emlékezetembe idézem az arcát vagy az utánozhatatlan kuncogását. A vágy, hogy lássam őt, legyőzi bennem a félelmet az elnéptelenedett pályaudvaron. Amikor találkozunk, el is felejtem, hogy fáztam a megállóban, hogy lökdöstek a buszon, hogy a lábamra lépett valaki a vonaton. Boldog vagyok, hogy végre Vele vagyok, és nem is gondolok már rá, hogy megáztam a zivatarban, hogy elfáradtam és éhes voltam. Már semmi sem számít.. szűnik körülöttem a külvilág.

Ilyenkor megszólal bennem a másik én, a negatív, és serényen suttogja a fülembe, hogy mennyire csalódni fogsz és majd átvernek.. Nem érdekel már! Legyen úgy! Hiszen nem tartozik nekem semmivel, hogyan tudna a porba tiporni? Semmit nem várok Tőle és azt hiszem, ez a legjobb az egészben, mert így bármit tesz is, számomra ajándék..
Pár hete ez a Valaki a mélyből húzott vissza, erőt adott és felvidított. Nem is tudja és talán nem is értené, ha tudná, mit okozott puszta lényével. Miért nem élvezhetném azon ritka pillanatokat, amikor egyszerűen csak Vele vagyok, bármit takarjon is ez?
Nem volt szükségem sok időre ahhoz, hogy megszeressem. Óvatosan kell bánni a szavakkal, tudom,de most nem szerelemre gondolok,hanem őszinte szeretetre, arra amilyennek Őt látom. Saját magát, a lelkét. Tehet velem "rosszat", megbánthat, lehet nemtörődöm, én akkor is látni fogom, hogy milyen Ő valójában. Persze hibáival együtt, hiszen nem egy eszményt szeretek.

Nem tudom meddig tart ez az adomány az életemben és azt sem, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nem tudnék búcsút venni Tőle, amikor már túl fontossá válna.. Amikor útjaink kettéválnak és már nem lesz több közös emlékünk, akkor azt fogom kívánni, hogy találjon valakit, aki majd úgy szereti, ahogyan megérdemli és belső értékeit úgy lássa, ahogyan most én látom.
Hiszem, hogy nem véletlenül lépett az életembe és ha véget is ér, sosem fogom az együtt töltött órákat, a sok nevetést elfelejteni.. Nem zárom ilyen szomorúan a soraimat, inkább megpróbálok emlékezni arra, amikor az ujjamra harapó törpeharcsa és a kezéből elszálló harapófogó versenyt repültek.. :D