Család

Kénytelen vagyok erről a témáról kicsit bővebben írni, mert a mindennapjaimat mérgezik meg...és ezzel együtt az esélyt arra, hogy valaha is normális kapcsolatot alakítsak ki bárkivel.


Anyám 17 évesen ismerkedett meg az apámmal. Nem csak egy rossz időben fellobbant szerelmet tudhattak magukénak, hanem 22 év korkülönbséget is. Ami lássuk be, elég sok. Túl sok...

20 éves volt az anyám, amikor megszülettem. Kevés gyermekkori emlékem van, azok is többnyire veszekedésekhez, a nyomorhoz és nagymamámhoz kötődnek. És emlékszem, kétszer akartam elszökni, egyszer egész messze jutottam, de valaki mindig felismert és haza vitt. :)

Apám nem szólt bele a nevelésbe, anyámé volt mindig az utolsó szó. Ritkán látott szigorral nevelt. Nem csak tanulmányokban, hanem házimunkában és kisebb húgom ellátásában is maximálisan kellett teljesítenem.

A tanulás jelentette számomra a kikapcsolódást..főként az olvasás. Bármit elolvastam, csak azért, hogy közben elmerülhessek a kis álom világban, amit a szavak tártak elém. Hogy egy időre hős szerelmes, okos doktornő, szegény gyufaárus lány lehessek.

6 éves voltam húgom születésekor és az ezt követő időszakban csak egyre romlott a kapcsolatuk. A veszekedések, egymás sértegetése állandóvá vált, gyakran párnával takartam a fejem, hogy legalább hallani ne kelljen. Ha közéjük álltam, akkor rajtam töltötték ki a dühüket.

Így teltek az évek,  majd egyszer anyám elég sokat ivott és magához hívott beszélgetni. 11-12 éves lehettem. Olyan dolgokat mesélt, amelyek minden elképzelésemet a családomról és a szeretetről megváltoztatott. Elmondta, hogy 18 évesen, még előttem, teherbe esett, de el kellett vetetnie, mert apám nem akarta. Aztán velem is, apám engem sem akart, ezért elment Németországba, minket itt hagyva. Csak később jött haza, mikor megszülettem. Ezután apám otthagyva a másik családját, hozzánk költözött.
Hogy szerelmes volt másba, de miattam választotta apámat és ezzel az életét tettem tönkre.
Nem akarom hosszabban ragozni, mert fájdalmas emlék, de szavai megváltoztatták az életemet.

A következő évben elvesztettük a nagymamámat. A szüleim között olyan feszültség volt amit érezni lehetett. Az ordibálások, ajtó csapkodások.. Anyám egész napokra eltűnt, semmivel sem törődve. Akkor kiderítettem, hogy van valakije. Felnőtt fejjel ez nem számít tragédiának, csak elítélendőnek, de gyerekként ez nagy csalódás volt. Mindig azt gondoltam, hogy "apa-anya" elválaszthatatlanok, valakik, akik örökre együtt és mellettem lesznek.
A titkomat magamban tartottam.
Itt kívántam először azt, hogy bárcsak elválnának. A válás már hosszú ideje téma volt, de többnyire csak fenyegetőztek.

Gimnáziumba mentem és hétvégenként jártam csak haza. Utáltam a hétvégéket. Azt hallani, hogy tönkre tettem az életét, hogy senki lesz belőlem vagy egy kurva, csak arra vagyok jó, hogy a pénzt elhordjam. Inkább szült volna 10 kutyát helyettem. Karácsonykor kidobott ajándékok, olykor kizárva a lakásból... elegem lett.
A tanulás volt az egyedüli, ami számított, amiben esélyt láttam. Jobb életet akartam és szeretetet.

Most itt vagyunk. Valamit kiharcoltam magamnak, már nem tűröm a bántást, sem fizikailag, sem lelkileg. És ezt az anyám is tudja. Primitív, egyszerű emberekkel nehéz megértetni bármit is..

Apám 66 éves, anyám 44. A húgom, akinek az élete merőben más, mint az enyém, most 16.
Én 23. Annyi tapasztalattal a hátam mögött, amit egyesek, igazán szerencsés emberek az életben nem élnek át.

Egy évben kétszer jövök haza, de akkor is a gyűlöletet látom. Hogy már csak a másik jelenléte is ok a veszekedésre, egymás bántására. Apám egyre elkeseredettebb, mert ebben a korban már nem mer új életet kezdeni, de azt hiszem nem volt boldog...és ez a tragédia. Amikor életed vége felé visszatekintve azt látod, hogy nem helyesen cselekedtél..és bár tudod a megoldást már...túl késő.
Anyám éli a mindennapokat, örömét leli abban, hogy irányítja az embereket maga körül. Ő is elégedetlen.

Kérdem én, miért nem tértek külön útra??

Tudom, hogy boldogabb lettem volna egy csonka családban, mint ebben az "összetartó", de vitáktól zajos környezetben.
Azt gondolom, abban a családban, ahol soha nincsenek félreértések, ott egyáltalán kommunikáció sincs. A népnyelv azt mondja :ez az összecsiszolódás.
Hogy olykor-olykor ezt a gyerekek is hallják és látják, még nem jelent rosszat. Hiszen azt is látják majd, ahogy anya és apa bocsánatot kérve megölelik egymást, kibékülnek. Így láthatnak egy követendő példát problémamegoldásra, konfliktuskezelésre.
Nem ezek az időnkénti civakodások, hanem a mindennapokban, az együttélés során tanúsított magatartásunk befolyásolja a gyerekeket..
ebben nőttem fel, tudom..

És a mai nap ismét gyűlöletet, feszültséget hozott számukra. Egymást hibáztatják, mert egyikük sem lépett időben...az idő pedig elszaladt. Apám az álmait adta fel, anyám meg a szerelmet...ezért az állapotért..

Én meg csak ülök a szobámban és azon gondolkodom, mi lett volna másképp, ha nem születtem volna meg...
és ha már itt vagyok, milyen hatással van ez a környezet rám?
Hogy kakukktojás vagyok a családomban az egy mindenki által kimondott tény. Sajnos vagy sem, senkire sem hasonlítok, talán csak külsőségekben.

Félek picit... a kapcsolataimból mindig én léptem ki. Mindegy, hogy mennyire vágytam az illetőre, rövid időn belül elmenekültem. Egytől egyig, kivétel nélkül..
Talán mert ezt láttam egész életemben..a boldogtalanságot..ami a szerelemhez, a házassághoz szegődik útitársként.
Azt is mondják, hogy a gyökereidet nem tagadhatom meg és az alma nem eshet nagyon messze a fájáról...
Ellenben én tudom, hogy más életem lesz, mint ami nekik volt, jobb és őszintébb. Amiben nem lesz helye egy parányi gyűlöletnek sem.