Telnek a mindennapok, s hősiesen próbálunk megfelelni az elvárásoknak.
Az élettől megtanultunk valamit..álarcot viselni-álarcot a javából..
Próbálj csak valakihez közel férkőzni és bizalmat építeni...sokszor évek alatt sem tudod lehámozni igazi énjéről a maszkokat.
Pókerarcokat látok mindenhol, kételkedem a mosoly vagy a könny őszinteségében.
Számomra egyre inkább feszítő, kényelmetlen ez az álarc..talán már nincs elég erőm, ahhoz, hogy mindig azt az oldalamat mutassam, amit mások látni szeretnének.
Miért félnek az emberek az érzések megélésétől? némán tűrik, ahogy feladják a legfontosabb dolgokat az életükben és egy lépést sem mernek tenni az álmaikért.
Hagyják, hogy a belső hang, ami eddig előre vitte őket, most elnémuljon, majd beállnak a szürke többségbe..
Bárcsak átéreznék, hogy milyen ereje van ha mosolyt adsz egy magányosnak, ölelést egy olyannak, kinek bőre már azt sem tudja milyen egy érintés, vígasztaló szavakat a reménytelennek.. Valóban apró dolgok, de mégis ezek visznek előre minket.
Nem tudom leírni, hogyan is érzem magam ezekben a pillanatokban. Mintha egy forgalmas autópályán állnék szemben a forgalommal és értetlenül kérdezném: Hülyék ezek? Miért megy mindenki rossz irányba?
Ennek ellenére mégis tovább haladok az általam vélt helyes úton és az esélye annak, hogy sérüléseket szerezzek, túl nagy.. De talán nem is ez a legrosszabb, hanem a magány, mely útitársammá szegődött. Mondhatni legjobb barátok lettünk. Nem az egyedülléttől félek, hanem a magánytól, ami abból fakad, hogy hiányzik valaki, hogy arra gondolok, bárcsak mellettem lehetne.
Kössünk üzletet a szerelemmel! Legyünk részesei egy kapcsolatnak, álljunk egymás rendelkezésére és az egészet borítsuk be egy szerelemnek nevezett lepellel. Így kapunk a külvilág felé egy látszólag elfogadható formát.
Csak egy probléma van, hogy nem üzletet akarok, amit szerelemnek hívnak, hanem szerelmet üzlet nélkül..
Lemeztelenített érzéseket, őszinte szavakat...
De ebben a romlott világban az emberek többségét semmi más nem vezeti, csak az érdek..
Én pedig nem tudom elnyomni gyermekien naiv énemet, ami időről-időre feltör bennem és elhiteti, hogy az emberek jók és csak segítségre van szükségük. Hogy az emberek változnak..
Hozzászoktam a magányhoz és megtanultam elfogadni. Aztán jön valaki és elűzi mellőlem. Felemel és boldoggá tesz. A magány pedig elbújik és rövid időre úgy tűnik, elege lett a barátságunkból, keres magának mást.. De ez csak látszat, mert ő lesben áll és várja, hogy visszatérhessen. Hiszen ez a csodálatos ember is kilép az életemből és mire feleszmélek, már csak ketten ballagunk tovább: a magány meg én...
Álarcot festettem ma reggel is...de mit ér a méregdrága, vízálló sminkkészlet? Arcomon csordogál a fájdalom elmosva álarcom színeit.. talán nem kéne többet hordanom...hisz nem segít eltakarni az érzéseimet.. a közönyös emberek a nyilvánvaló dolgokat sem veszik észre, vagy csak nem akarják észrevenni. Ha pedig egyszer valakinek fontos leszek, akkor is tudni fogja érzéseimet, amikor kívülről ragyogni fogok..
Egyenlőre sétálok tovább...
2 megjegyzés:
Kedves Pókliliom.
Ahhoz, hogy az őszinteség célba érjen, nagyon hosszú és nehéz út vezet. Amikor fiatal voltam az általad írt érzéseket én is átéltem.Akkor úgy láttam a helyzetet, mint most Te. Nagyon, de nagyon meg kell küzdeni azért, hogy őszinte társra (társakra)találj és hogy őszintén elfogadjanak, mert az őszinte ember érzéseivel hamar visszaélnek Nagyon sok barátnak hitt személyt kellett elfelejtenem,(ami lelkileg mindig nyomot hagyott.) Tudom, hogy nehéz álarc mögött élni, de nem teheted ki őszinte érzéseidet mindenkinek, nem fogják úgy értékelni, mint ahogy Te érzel. Sokat lehetne erről írni, de bíztatásképpen csak annyit, hogy hosszú út áll elötted és azon az úton van napos oldal is, csak bízni kell magadban.
Kedves Ivan.
Köszönöm a biztató szavakat és tanácsokat. Jól eső érzés látni, hogy valaki ismeretlenül is figyel, olvas, segít.
Ahogyan említette, valóban sokat lehet erről a témáról írni. Tapasztaltabbként, bölcsebbként Ön már látja azt, amit én még egyenlőre nem tudok meglátni, mert a naivitásom ködbe borítja a valóságot. Ami fontos, hogy töretlen bizalommal várom a "napos oldalakat", mert tudom, hogy jönni fognak. Viszont addig nem szégyellem felvállalni önmagam, még azt az önmagam sem, amelyik elvesztve önmagát, egyre mélyebbre kerül.
Köszönettel: Pókliliom
Megjegyzés küldése